Csukás István
Fényébe ölel
Fényébe ölel e kora délelőtt,
fénylek hát derűsen, együtt a fákkal,
verebekkel, parkoló autókkal, a lottóárus
csalfa céduláival, erre mindig kapható
vagyok, lassítok, meg-megállok, próbálgatom,
a ritmust, az alkalmit ugyan, de az
elevent, az elmúlót, de az igazit;
ősz hajózik a Dunán lefele köd-vitorlákkal,
de már biztos helyről nézem, hogy vissza-
csillanunk a semmibe tartó kabinablakról,
nem vagyok egyszerre itt és ott, csak
annyira szép, mint bármi más, csak,
annyira fáj, hogy elviselhető legyen
a háttérben a figyelmeztető vonulás,
a leveleken az alvadtvérszín, az autók
alatt a megőszült fű, a verebek
riadt szeme, a tehetetlenség nyugalmával
nézzük egymást, nem beletörődve, de
mindent tudva, mint a rég meghalt
festő medvebocs arca az ötödik emeletről
lezuhanó írót -- s még mennyi
kimerevült emlék hajózik a
semmibe, sóhaj-könnyű roncstelep,
zsibbadó erekkel összekötözött rakomány,
hogy kilazulok magamból, s mint prédára
tutul az ősz, mentő vijjog, a kutyák
füle rémülten fölnyúlik, arrébb lép
a fény, a túloldali bokrokat röntgenezi,
elfoszlik ez a perc is, összeomolva
hátrál, s kidob magából a délelőtt.