Csukás István
Mindig más szemében
Ha szembetalálkoznék végre magammal,
mint véletlenül egy nagy szállodai tükörben
Újvidéken, fejemnél lámpát tartó angyal,
s mint a vízben, a lépcső ellebeg zölden,
s hunyorogtam zavartan és szégyellősen,
vértelen, fehér pincérkabát arccal -
mégis, ha találkoznék végre magammal,
ha másképp nem, az üres papíron,
papírszívem papírhangon kakukkol,
messze tőlem a vers, mégis leírom,
mert míg írom, mintha megcsapna az ózon,
majd az ócska ligeti fénykép-repülőgép
elvásott ablakából fanyarul kihúzódom;
és verettem és futottam és nőtől nőig
vedlettem a bőröm, ahogy az meg van írva,
de minden mozdulatom lelepleződik,
ahogy ráhanyatlik az üres papírra -
se ellebegő lépcső, se lámpát tartó angyal.
Mégis, ha találkoznék végre magammal,
eddig mindig mással, mindig más szemében,
s elmaszatolta a képet mindig a szemérem,
bőröm mögött a bőröm, szavam mögött a szó
nem hagyja magát kimondani, pedig
a postás-csöngetésre is riadtan bezárkózó
ajtó mögött falat vető nyíltság türelmetlenkedik,
magányomban a magányom,
mosolyomban mosolyom,
s a versben a versem rejtőzik kimondhatatlanul,
életem mélyén az igazi életem lapul,
villámlás-ajtórésben igazi alakom oson,
és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom
egyszer végre s véglegesen magammal,
mint egy furcsa, nagy szállodai tükörben,
s elmozdul a lépcső, a lámpát tartó angyal,
s hullok kifosztva, megfelezve és kettétörten.